Amikor elindultam Rovinjba a „Láthatatlan színház az osztályteremben – Drámamódszerek konfliktuskezelésre és empátiára” című továbbképzésre, elsősorban a pedagógiai munkában használható új módszereket szerettem volna megismerni. A hét végére azonban nemcsak módszerekkel, hanem új kérdésekkel és nézőpontokkal is gazdagodtam.

A képzés középpontjában Augusto Boal, az Elnyomottak Színházának megalkotója és dramatikus módszerei álltak. Nem hagyományos továbbképzésben volt részünk: játszottunk, improvizáltunk, konfliktusokat jelenítettünk meg, majd különböző megoldásokkal újra és újra kipróbáltuk őket. Ezáltal megtapasztaltuk, mennyire másképp látunk egy helyzetet kívülállóként, illetve akkor, amikor belépünk abba.

Különösen fontos élmény volt a Fórum Színház módszere, amelyben a néző aktív résztvevővé válik: beléphet a jelenetbe, átveheti valamelyik szereplő helyét, és megpróbálhatja megváltoztatni a történetet. Pedagógusként ez azért is fontos számomra, mert egy konfliktusnak ritkán van egyetlen jó megoldása. Egy másik mondat, nézőpont vagy apró változtatás egészen más irányba terelheti a helyzetet.

A „Láthatatlan Színház” pedig arra irányította rá a figyelmemet, hogyan reagálunk igazságtalan vagy bántó helyzetekre: megszólalunk, beavatkozunk, vagy inkább továbbmegyünk? Az iskolában is vannak ilyen „láthatatlan” konfliktusok: kirekesztés, gúnyos megjegyzések, háttérbe szorított tanulók vagy kimondatlan problémák. A drámapedagógia lehetőséget ad arra, hogy ezeket biztonságos környezetben hozzuk felszínre, és a tanulókat is bevonjuk a megoldások keresésébe.

A hét legfontosabb felismerése számomra az volt, hogy ezeknek a módszereknek az ereje nem pusztán a színházban rejlik, hanem abban, hogy cselekvésre késztetnek. Nem azt kérdezik, ki a hibás, hanem azt: „Mit tehetnénk másképpen?” Teret adnak a hibázásnak, az újrapróbálásnak és a másik nézőpontjának megértésének.

Rovinjból ezért nem csupán módszereket hoztam haza, hanem egy szemléletet is: érdemes megállni a konfliktusokban, más szemszögből ránézni a helyzetekre, és lehetőséget adni arra, hogy a megoldások közösen szülessenek meg. A tanítás ugyanis nem mindig akkor a leghatékonyabb, amikor mi beszélünk a legtöbbet. Néha elég egy jól megválasztott helyzet, egy szerepcsere vagy egy kérdés – és a tanulók elkezdenek gondolkodni, vitázni, érezni és cselekedni.

Talán ezért volt különleges számomra ez a hét: mert a „láthatatlan színház” segített észrevenni azt, amit a hétköznapokban hajlamosak vagyunk nem meglátni, és megmutatta, hogy egy-egy helyzetnek mindig lehet második felvonása.